2013. február 16., szombat

Pápai Ildikó: A hóvirág éneke

Múlnak már a hidegek,
hamarosan kikelek,
félve kinézegetek,
aludtam már eleget.

Napfény leszek teledben,
halkan járok kedvedben,
mikor nyílik kertedben,
harmat táncol kezedben.

Zöldet hozok arannyal,
esőt, langy fuvallattal,
virágnyelven: szirmokkal
becézgetlek tavasszal.

Hervay Gizella: Autó-mese

Volt egyszer egy autóváros, ez olyan volt, hogy minden autóból volt benne, autóból volt a ház, autóból volt a villamos meg a troli­busz, autóból voltak az üzletek, és autók úsztak a tavon csónak helyett.
Ebben az autóvárosban lakott autósapuka, autósanyuka és Kobak. Au­tósapukának kék autója volt, autósanyukának zöld és Kobaknak piros.
Az autó, amiben laktak, kilencemeletes volt, és autóból volt a lift, s a leveleket autón hozta a postás. Autón hozták reggel a tejet, autóval mentek kenyeret vásárolni, és sétálni is autón mentek.
Otthon is minden autóból volt, az ágy és az asztal, autóból voltak a székek, autóból volt a szekrény és a könyvespolc.
Kobak reggel, mikor felébredt, kiugrott az autóból, felöltözködött, odaült az autóra az autó mellé, és megette a reggelit. Aztán beleült az au­tóba, és elment az óvodába.
Az óvoda egy nagy autóban volt, bent a fal körül kisautókon ültek a gyerekek. Az óvónéni egy nagyautón ült, úgy mondott mesét.
Mese után a gyerekek autóba ültek, és elmentek sétálni. Elöl ment az óvónéni, utána a gyerekek.
Mentek a kisautók, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy nagy parkba értek. Abban a parkban autók voltak a padok, és csónak helyett autók úsztak a tavon. A mi gyerekeink fogták magukat, és kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és evezni kezdtek. Addig eveztek, míg megéheztek, akkor kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és hazamentek.
Otthon bementek az autóba, felültek az autóra az autó mellé, megették az ebédet az autóról, lefeküdtek az autóba, és elaludtak.
Azt álmodták, hogy olyan városban laknak, ahol nincs minden autóból, a házak házak, a csónakok csónakok, és csak az autók autók.

Hervay Gizella: Traktor-mese

Kobak meglátott egy traktort. Piros volt, és nagy kerekei voltak. - Szép - mondta Kobak. - Ugye mind megissza a tejet? -kérdezte Mamától.
- A traktor nem iszik tejet.
- De ugye mind megeszi a vajas kenyerét?
- A traktor nem eszik vajas kenyeret.
- De ugye megmossa a kerekeit?
- A traktor nem mosakodik.
- De ugye este szépen lefekszik és elalszik?
- A traktor nem alszik.
- De ugye reggel veszi a táskáját és megy óvodába?
- A traktor nem jár óvodába.
- De ugye jó kis traktor, és szót fogad a mamájának?
- A traktornak nincs mamája.
- Szegény traktor! De miért nincs?
- Mert gép - mondta Mama. - Nem eszik, nem iszik, nem alszik, nem megy óvodába, és nincs mamája. Csak gép, kerekei vannak, azok forognak, ha megindítja a traktorista. Ha megindítják, megy.
- Csak akkor, ha megindítják?
- Csak akkor.
- Mert gép?
- Mert gép.
- És az autó is csak akkor megy?
- Az autó is.
- Az autó sem iszik tejet?
- Nem iszik.
- És nem eszik vajas kenyeret?
17
- Nem eszik.
- És nem alszik?
- Nem alszik.
- És nem megy óvodába?
- Nem megy.
- És nincs mamája?
- Nincs.
- Szegény autó, akkor ő is csak egy gép. De én azért a kicsi autómat megetetem és megitatom, lefektetem és sétálni viszem, hadd higgye, hogy van mamája.

Hervay Gizella:Vonat-mese

Kobak egészen kicsi fiú volt, még nem utazott vonattal. Igaz, hogy minden reggel mondogatta: - Én már nagy fiú vagyok, elérem a lekvárt - de elárulom nektek, nem érte el, Mama kellett hogy felemelje, s úgy vették le a lekvárt ketten a polcról. Úgy is fogták meg ketten, nehogy eltörjön a lekvárosüveg. Mindenesetre, mikor Mama megkente a kenyeret, Kobak megint kijelentette: - Én már nagy fiú vagyok, mind megeszem - és meg is ette. No, de azért mégsem volt olyan nagy fiú.

Így aztán, amikor Mama megmondta neki, hogy vonattal fognak utazni, nem tudta elképzelni, hogy milyen is lesz az utazás. Mama elővett egy bőröndöt, abba becsomagolták az ingecskéit, nadrágocskáit, de Ma­ma nem akarta becsomagolni se a párnát, se a szőnyeget. Pedig Kobak nagyon szerette volna. Végül is becsukták a bőröndöt, és ekkor Kobak hirtelen elszomorodott.

- Hol a vonat? Miért nem jön? - kiabált, és nézett ki az ablakon, hátha jön az utcán valahol. De nem jött, és Mama kacagott. Kobak az ajtót is kinyitotta, hogy be tudjon jönni a vonat a szobába, ha megérkezik. De Mama becsukta az ajtót, és öltöztetni kezdte.

Kobak autón ment ki az állomásra Mamával, és egyáltalán nem olyan volt a vonat, mint a kis játékvonatok, amik a szobában is tudnak járni. No de hát ez már így szokott lenni. A vonatban aztán Kobak rengeteg vonatot rajzolt.

A vonatok jobban hasonlítottak autóhoz, mint vonathoz, mert Kobak szerint a vonat olyan, mint az autó, csak sok kereke és sok ablaka van.

Ha ti jobban megfigyeltétek a vonatot - és gondolom, hogy igen, hiszen ti már valóban nagyok vagytok -, akkor rajzoljátok le, és küld­jétek el Kobaknak, nagyon fog örülni. Mert ő még csak autót tud rajzolni meg olyan vonatot, ami olyan, mint az autó, csak sok kereke és sok ablaka van. Hiszen Kobak még egészen kicsi fiú.

Zágoni Balázs: Mozdonyos mese

Barni nagyon, de nagyon szerette a vonatokat. Főleg a mozdonyokat, de azért a vagonokat is. És tudta, hogy van ablakos vagon, alukálós vagon, olajos vagon, tehervagon, sőt még autószállító vagon is. Nagyon szeretett mozdonyt rajzolni, mozdonyos képet nézni, mozdonyos mesét hallgatni, és mozdonyokkal álmodni.


Apa legtöbbször olyan mesét kellett hogy mondjon, amelyben Barni és Apa együtt mozdonyt vezetnek. Eldöntötte, hogy ha nagy lesz, ő is mozdonyvezető lesz. Persze tudta, hogy ahhoz nagyon okosnak kell lenni, mert a mozdony nagy, és vigyázni kell, nehogy lecsússzon a sínekről.


Amikor Apával és Anyával hazajöttek a tengerről, és a szomszéd néni megkérdezte, hogy milyen volt, Barni így válaszolt:


– A tenger messze van, de hazafelé láttunk kilenc vonatot!


Ennyire szerette Barni a vonatokat. Ika mama Vásárhelyen, Apa pedig Kolozsváron néha kivitte Barnit az állomásra vonatokat nézni. Barni ezt még a játszótérnél is jobban szerette.


Történt egyszer, hogy Anya épp hazafelé utazott a vonattal, és Apa meg Barni félórával hamarabb mentek ki Anya elé, hogy bámészkodjanak még egy kicsit. De sajnos a vonatállomás üres volt. A vonatok mind délutáni álmukat aludták.


Egy mozdony volt csak ébren, aki előbb balról jobbra ment át az állomáson egy ablakos vagonnal, később visszatért, most jobbról balra, egy tehervagonnal. Barni és Apa egy padon ültek, onnan figyelték a szorgalmas mozdonyt. Barni el is nevezte Sima Mozdonynak, mert szép sima volt a teteje. A mozdony harmadszor is megjelent, de ekkor két rövidet füttyentett, és megállt Barniék előtt.


Barni és Apa nagyon meglepődtek. Kihajolt a mozdonyvezető bácsi, köszönt Apának, és mint régi ismerősökhöz illik, elkezdtek beszélgetni. Ezalatt Barni szemügyre vette a mozdonyt. Hatalmas kerekei és nagy rugói voltak, és olyan szerkentyűi, amelyeknek Barni a nevét sem tudta. A vezetőfülke olyan magasan volt, mint Zoliék emeletes házának a felső ablaka. A motorja pedig úgy dübörgött, hogy Barni nem is merte elengedni Apa kezét.


A bácsi kikászálódott a vezetőfülkéből, és lejött Apához. Az ajtót nyitva hagyta, így Barni beláthatott a fülkébe. Nagyon sok gomb és fogantyú volt benne, de Barni nagy csodálkozására kormánykerék sehol sem volt.


– Akkor vajon hogy irányítják ezt a nagy mozdonyt? – gondolkozott.


Be szeretett volna nézni jobban, de hát még kicsi volt, a mozdony pedig nagy, és nagyon dübörgött.


Ekkor Barnit hirtelen felemelték.


– Gyere, nézd meg belülről! – mondta Apa, és már repítette volna a mozdony felé.
– Nem, nem! – kiáltott Barni. – Nem szabad! – És úgy átölelte Apa nyakát, hogy Apa köhögni kezdett.


Befúrta magát Apa ölébe, és nem akart se jobbra, se balra nézni.
Apa megsimogatta a fejét, és a fülébe súgott.
– Ugye Barni, te szereted a vonatokat?


Barni egy icipicit bólintott.
– És mindig azt mondtad, hogy mozdonyt akarsz vezetni, ugye?


Barni egy kicsit nagyobbat bólintott.
– Nézd, ez egy igazi mozdony, és a mozdonyvezető bácsi megengedi, hogy felülj rá. Mi akkor a baj, Barnikám?
– A mozdony megharagszik, ha felülök! – súgta Barni, és elpityeredett.
– Barni, ez a mozdony egy cseppet sem haragszik, és nem is örül. Ez egy gép, szót fogad annak, aki vezeti.


Közben a mozdonyvezető felment a fülkébe, és megnyomta kétszer a sípot. Barni előbb összerezzent, majd felkapta a fejét.


– Most mit mondott a mozdony?


A mozdonyvezető bácsi még egyet sípolt.
– Azt hiszem, azt mondta, hogy felülhetsz – mosolygott Apa.
– De azt is mondta, hogy te is fel kell hogy szálljál velem, Apa – mosolygott vissza Barni.


Így együtt szálltak fel a mozdonyra. A mozdonyvezető bácsi még sípolt egyet, előrenyomott egy kart, és lassan elindult a mozdony.


– Aha – gondolta Barni –, szóval a mozdony nem kormánnyal, hanem egy karral működik.


Elmentek az állomás végéig, a jelzőlámpáig. Ott megálltak, mert a lámpa pirosat mutatott. És ekkor Barni nagyon elámult, mert a mozdonyvezető bácsi megfordult, és beült a másik irányba egy másik székbe. Előtte meg pont ugyanolyan karok és fogantyúk voltak, sőt ugyanolyan síp is. Ez bizony olyan mozdony volt, amely mindkét irányba tudott menni!


A mozdonyvezető bácsi most az ölébe ültette Barnit, és együtt nyomták a kart, amely elindította a mozdonyt. Barni nagyon óvatosan fogta, nehogy lecsússzon a mozdony a sínekről. A vezető bácsi pedig rátette Barni kezét a sípra is.


– Nyomd meg nyugodtan, hadd sípoljon a mozdony! Nyomjad csak!


Barni csak egy kicsit nyomta meg a sípot, nem akarta felébreszteni a garázsban alukáló mozdonyokat. Aztán visszaérkeztek a peronhoz, a mozdonyvezető bácsival együtt meghúzták a féket, és a mozdony megállt. Barni leszállt Apával, és visszamentek oda, ahova Anya vonatja kellett hogy érkezzen. Barni még visszafordult, és intett egyet a mozdonynak. A mozdonyvezető bácsi azt hitte, neki integet Barni, így ő is visszaintegetett, és sípolt egyet.


– Apa, a mozdony egy gép, de most köszönt nekem, és láttam, hogy mosolygott is egy kicsit. Tudod, most összebarátkoztunk, és azt sípolta, hogy jöjjünk el holnap is.


Hamarosan befutott Anya vonata, amit egy kék sima mozdony húzott. Volt mit mesélni Anyának, aki az elején nem is tudta elképzelni, hogy Barni igazi mozdonyt vezetett. Csak akkor kezdte elhinni, amikor Barni intett a mozdonynak, az pedig barátságosan kettőt visszasípolt.

Lázár Ervin: Metrómese

A metrószerelvény begördült a remízbe, hogy megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant. Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a többórás gurulással még nem járt volna le a szolgálata. Ajtói lélegzet-visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyomással becsukja a kerekeken gördülő kaput, s odakintről eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott sugdolódzás kezdődött.
- Hurrá, én győztem - sisteregte diadalmasan az Első Ajtó.
- Az korántsem biztos - mondta a Harmadik. - Mondd a számot!
- Hetvenkilenc.
- Lemaradtál. Kettővel megelőztelek - örvendezett a Második Ajtó -, rajtam nyolcvanegy ember járt át az utolsó fordulóban.
- Nyolcvanegy!? Az lehetetlen - hitetlenkedett a Harmadik -, akkor rajtam miért csak negyvennégy? Biztos, hogy jól számoltál?
- Csak nem képzeled, hogy csalok!
- Akkor te győztél.
- Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem előzött. Hé, Utolsó Ajtó, miért lapítasz?
- Nem lapítok én - mondta durcásan az Utolsó Ajtó -, te nyertél. Minek beszéljek fölöslegesen?
- Azért mondd csak meg az eredményedet - mondta nagy kegyesen a győztes.
Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott.
- Na, mondd már! - sürgette most már mind a három társa.
- Egy - mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó.
- Mennyi? - ámuldoztak a többiek, és nem tudták visszatartani a nevetést. - Egy?! Nahát, mondhatom, szép eredmény.
Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó.
- Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek ferde volt az orrsövénye.
- Hogy? Micsoda? - kérdezték a többiek, és átvillant rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény Utolsó eszét.
- De nagyon jól állt neki - folytatta a habókos Utolsó Ajtó -, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is rontott az arcán ez a picike hiba. Sőt! Ettől lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésű orra. A szeme mandulavágású, a színe opálkék...
- Az opál nem is kék - szakította félbe a Második Ajtó.
- Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme - mondta határozottan az Utolsó Ajtó. - És vidámság lakott a szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sőt szó se kell, csak rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság.
A többiek erőlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenő hajfonat, egy lábikra, egy kabátszárny.
- Milyen volt a haja? - kérdezte az Első Ajtó.
- Milyen lett volna, szőke. Fehér blúzban és sötétkék szoknyában volt, a keze finom művű, keskeny.
- Nem is emlékszel a kezére!
- Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze, mint egy ékszer. És meg is simogatott.
- Megsimogatott?
- Azt hiszem.
- Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem?
- Amikor kiszállt, könnyedén megérintett.
- Az csak véletlen volt. Kapaszkodott - mondta az Első Ajtó.
- Szerintem simogatás volt - mondta a Második.
- Hol szállt föl? - kérdezte a Harmadik.
- Az Arany János utcai megállóban.
- És meddig jött?
- Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a Kálvin tér környékén.
- Mit mondtál, milyen blúzban volt?
- Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy minél tovább láthassam... s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítő volt, elnéztem volna ítéletnapig...
A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehér-blúzosról álmodtak.